Ám mivel még a döntőről is lemaradt, a vasárnap kora délutáni, olaszok elleni bronzmeccsnek mentsük, ami menthető alapon rugaszkodott neki. Mentette is: 12-9-es győzelemmel legalább a harmadik helyet elcsípte.

Kemény Dénes szövetségi kapitánytól még 2009-ben, a római vb 5. helyezése után kérdeztem, úgy gondolja-e, hogy a londoni olimpiai eredmény majd visszamenőlegesen minősíti az előző négy évet? Ő határozott igennel felelt, bár hozzátette, az ötkarikás játékok előtt azért jelezni kell, hogy ismét bajnokesélyes a csapatunk. Ha a puszta számsort nézzük – a 2009-es vb 5., a 2010-es Eb 4., a 2011-es vb ismét 4. helyét –, ez eddig bizony nem sikerült. Még akkor sem, ha a legutóbbi két esztendőben az elődöntő elvesztéséért kizárólag magát okolhatta csapatunk, ám egyszer sem maradt elegendő ereje és eltökéltsége ahhoz, hogy legalább a vigaszdíjnak is beillő bronzérmet besöpörje.

Sem Zágrábban, sem Sanghajban nem sikerült, de Eindhovenben sikerülnie kellett. Még úgy is, hogy a vb-címvédő olasz rivális mellett Peris játékvezető is ott leselkedett a mieinkre a parton. Köztudott, hogy a horvátok itteni vesszőfutásukért nem kis részben a mi bírónkat, Vogel Gábort okolják, Peris a női elődöntőben ezért már egyszer bosszút állt. Persze nem tudtuk, akar-e egyről a kettőre jutni.

A magyar kapuban Szécsi kezdett, ez Baksa pénteki produkciója után nem meglepő. Az olaszban a horvát veterán, Volarevic, ez sem. Az már inkább, hogy a mieink az első hat percben csak kettőt lőttek neki, azaz inkább dobtak, esetleg hajítottak, védett is, könnyedén. Biros góljával azonban átszakadt a gát, a második negyed közepén 4-1-re vezettünk. Majd onnan 7-1-es rohammal, 8-5-re az olaszok. Nyolcadik góljuk, amely erősen vitatható kontra ítélet és Szécsi jogos kiállítása után született meg, olyan dacot szült a mieinkben, hogy ennél nagyobb külső segítséget nem is remélhettünk. Ezért innentől a mi 7-1-es tarolásunk következett, Szécsi bravúrjaival, egyre áthatolhatatlanabb védekezéssel, Biros hat góljával.

A 4-1-nél tükörsimának hitt győzelem és a harmadik hely értékét éppen az adta meg, hogy ilyen zaklatott körülmények közepette született meg, érdeklődésünkre ezt emelte ki Szécsi Zoltán is: „Szerintem nagyon nagy érdem, hogy kétszer álltunk fel a padlóról. Először a legelején, az elvesztett elődöntő után, másodszor 5-8-nál. Erre mondják, nem az a jó bokszoló, aki mindenkit leüt, hanem az, aki minden ütésből feláll. Ráadásul Peking óta az első komoly ki-ki meccsünket nyertük meg.”

Biros Péter sem a maga hat góljának örült, hanem egészen másnak: „Fél negyed alatt elúszott, amit addig felépítettünk, lehet, hogy ez szülte bennünk a dacot az utolsó negyedre. Az elmúlt évekkel ellentétben most végre kijött a rengeteg munka eredménye, éppen a legjobbkor, mielőtt kételkedni kezdtünk volna.”

Kemény Dénes szövetségi kapitányban azért szemernyi kétely bizonyára munkált, hiszen így fogalmazott: „Közepes játékkal maximális eredményt értünk el. Az olaszok minden, pólón kívüli tudásukat bevetették, ez tette még nehezebbé a meccset. No meg az is, hogy néhány játékosunk nem a legjobbját nyújtotta. Ma sem. Ha 4-1-ről úgy kaptunk volna ki, hogy 8-5-re fordítanak az olaszok, az megsemmisítő lett volna. De így, hogy a 7-1-es periódusukra mi is 7-1-gyel válaszoltunk, nagyon örülök.”

Ezzel a tudattal ültünk le megnézni a szerb–montenegrói döntőt. No meg némi hiányérzettel. Hisz ott motoszkált bennünk, hogy a magyar csapatnak most nem a lelátón lenne a helye.