Mi melyik típusba tartozunk?
Az egyik típusba tartozó emberek folyamatosan vidám posztokat tesznek ki az üzenőfalukra, állandóan mosolyognak a képeken, miközben tudjuk, hogy esetleg nagy magánéleti válsággal küzdenek. Ennek mi lehet az oka? Elsősorban az, hogy önmaguk szemében ez a virtuális én, amelyet közvetítenek, támaszt nyújt a nehéz időkben, sőt barátaik is úgy fogják kezelni őket, mint akivel minden rendben van. Másrészt addig sem kell a problémájukat megoldani, és nem tiltják le őket az ismerőseik, őszinte posztjaikért, amelyek esetleg szomorúságra utalnak. Hányszor láttunk már olyat, hogy egy ügyesen beállított kép alatt az a cím díszelgett, hogy „De csúnya vagyok”, csak azért, hogy ezzel ismerőseikből elismerő szavakat és lájkokat préseljenek ki.

A második típus pont az ellentéte az előzőnek. Ezen emberek, mintegy lelki szemetesládának használják a Facebookot és folyamatosan traktálják ismerőseiket depresszív gondolataikkal, szomorú soraikkal. Ez elsősorban egy figyelemfelhívás, arra, hogy törődjenek velük, ám egy idő után nagyon unalmassá válik, és hajlamosak vagyunk kizárni az adott személyt a hírfolyamunkból. Ha ilyen gondokkal küszködünk, a közösségi oldalak nem a megfelelő csatornák kiadni mindezt magunkból.

A harmadik típus, aki mindent megoszt, szinte a telefonjával él. Folyamatosan láthatjuk, hogy az adott ismerősünk hol jár, mit csinál, kivel van ott, hogy érzi magát, mindezt természetesen képekkel illusztrálva. Egy bizonyos mértékig érdekes, ha egy jó helyen járunk, esetleg ajánlunk egy jó éttermet, bárt, de nem szükséges minden mozdulatunkat közvetíteni, mindamellett, hogy nem is veszélytelen mulatság.

Hol az arany középút?

Ha észrevesszük, hogy a hírfolyamunk nem a naplónk, és az ismerőseink nem a pszichoterapeutáink, máris nyert ügyünk van. Egyszerűen el kell fogadnunk azt, hogy bármilyen rosszul is érezzük magunkat, van, amit nem kell megosztanunk, mert egyszerűen a szűk baráti körön kívül, akivel megbeszéljük a minket érintő lelki problémákat, másra nem tartozik. Ez nem jelenti azonban a másik végletet sem, hogy egy rózsaszín habos, ál-világot kell kreálnunk magunknak, ahol minden tökéletes és minden képen 32 fogas mosolyt villantunk.

Mint az élet minden területén, megint előjön az alapszabály. Mindent mértékkel! Nem baj, ha megosztjuk bánatunkat, ha azt nem folyamatos, önsajnáltató posztok áradatával érjük el. Az sem baj, ha megosztjuk, hol járunk, ha nem minden egyes mozzanatunkat dokumentáljuk. Főleg nem baj, ha pozitív gondolatokat közvetítünk, de a lényeg, hogy ne csapjuk be magunkat. Ne arra menjünk, hogy ismerőseink lájkjaival építsük, vagy erősítsük önbizalmunkat, hiszen ez a hely nem erre való. A közösségi oldalak valódi célja az egymással való kapcsolattartás, az élmények, képek megosztása, kár tehát többet várnunk tőle, mint amennyit valójában ér.
Nem leszünk kevesebbek, ha egy szép helyen járunk és inkább 100 százalékosan kiélvezzük a pillanatot, minthogy elővegyük telefonunkat és gyorsan kiposztoljuk, hogy milyen csodás helyen is vagyunk. Nem jelent semmit, ha kiteszünk valamit és nem kedvelik sokan, hiszen nem ebből mérhető le hányan szeretnek minket valójában. Az arany középút ott kezdődik, amikor többet élünk a való életben, mint a virtuális közösségünkben.